Kóbor Marci

Kóbor Marci ismerősnek jelölt…

Sicc, mi?! Papucsodat nem akarod utánamdobni?! Na megájjá! Most – csak hobbiból – elkocogok a szomszéd kertjéig, de visszajövök! Csak hogy érezd a törődést: lehuggyantom a lábtörlődet, hogy aztán az illatomat széthordhasd a lakásodban. Sőt! Az ajtódat is, hogy lásd kinek siccegtél ! Whehhehe… Ha tudnád, hogy már miket össze nem jelöltem! A garázsodat kívül-belül. A sufnidat tetőtől- betonig. Az összes tujádat. A hülye kutyád hülye házát. A hülye kutyádat is, amikor aludt… A kapudat jövet-menet. Az autód összes kerekét, – a pótkereket is. A postás bringáját, amíg te a nyugdíjadat vetted át. Az egereidet a garázsban, akikről azt képzelted, hogy majd én megfogom őket… Mégis, hol élsz te?! Az agyonápolt gyeped is tartogat ám némi lepetést; négyzetméterenként telepítettem egy aknát. Majd tavasszal, az első fűnyíráskor rájössz, – amikor a lábujjaid között fog a felázott cicakaka kibuggyanni… …Én meg majd a sufnid tetejéről fogok röhögni rajtad… Az egereiddel együtt, – akiknek szorgalmasan pakolod a rózsaszín bogyókat…. Attól híznak! Méghogy sicc…?!

Közlekedünk…

2018. júl.31.

…2,5 órás, 40 fokban, buszon való zötykölődés után:
Akárhogy fészkelődsz, elülöd a lábad, a derekad, a fenekedet elsősorban.
Elzsibbadsz.
De nagyon.
Boldogan zsibbadnál, ha csak ennyivel megúsznád.
De – tényleg – úszol…
A saját levedben pácolódsz két és fél órán keresztül.
Onnan is lé folyik, ahonnan nem is gondolnád, – ezt tágranyílt szemmel, összeszorított foggal, csendben konstatálod, és próbálod méltósággal tűrni.
Egy órás levedzés után a méltóság elpárolog.
Más nem.
Apró mozdulatokat ejtve próbálod a ruhád még száraz területeit magad és a műszálas plüss ülés közé gyömöszölni.
Már ezek a területek is elfogytak.
Egyszer és mindenkorra csurom víz vagy.
Lopva méregeted a szomszédokat: ők is.
A sofőr valamit (vagy annak az annyát) emlegetett a légkondiról, de akkor még bíztál.
Irigyen méregeted a leszállókat: szerencsések.
A hajad megszűnt frizurának lenni, hínárként csüng a füled mellett.
Megadóan összegumizod, már nem érzed magad jó csajnak.
Lassan (rohadt lassan!) megérkezel a célállomásra: hurrá, felállhatsz.
Összekaparod a lábaidat, a derekadat a megfelelő stációba rendezed, és megpróbálsz elválni az üléstől.
Nem enged.
A háttámla és a pólód szoros barátságot kötöttek. 
Életreszólót…
Égő arccal lehámozod a vizes rongyot a plüss huzatról, és kelletlenül visszahelyezed a hátadra. (Szíved szerint lerántanád magadról, és földhözcsapnád, de disztingválsz.)
Már csak egyetlen arcizmod rándul, amikor a nadrágod ülepe rácsoffad a combodra.
Lemenekülsz, és bosszúból nem köszönsz a sofőrnek.
Égsz, mint a genfi gatyagyár…
Helyérerángatod a cókmókodat, és megpróbálod a hátadat távoltartani a pólódtól, amibe egy egész község DNS-e ivódott bele.
Fúj!
Útközben elgondolkodsz rajta, hogy mit is hurcolsz:
Konkrétan egy molekula-arzenál tapadt rád, amiből a tudomány mai állása szerint egy megyére való lakosságot lehetne klónozni.
Nabaszki…
Jászkiskunnagyklón… Csak a TE hátadon… És mit hagytál még ott!? 
Jászfelsőklón… Jászklóntelep…
A kórház WC-jében letéped magadról, felveszed Apád frissenmosott egyik trikóját.
A klón-telepet otthagyod a kukában – rábízva a tudós kutatókra. ( Feltéve, ha tudós az illető, aki ott kutat)
Majd visszafelé újakat szedsz össze…

2018. november 25.
METRÓ,
szakadó esőben, vasárnap délelőtt:
– ázott verebekként gubbasztunk egymás mellett, próbáljuk elviselni a másik kipárolgásait.
Vagy olvasol, vagy a telefonodat babrálod, vagy ezek híján a szembenülők cipőit fixírozod (jó muri kitalálni a viselőjük kilétét anélkül, hogy az arcukba kéne bámulnod).
– Ülünk, párolgunk, fintorgunk, kussolunk…
A Nagyvárad térnél beúszik a képbe egy pár 45-ös kínaipiacos nájki, egy pár ünneplős luízvuttyon, meg ezek hozadéka 24-es méretben: ebédre igyekeznek a mamához.
– Leakkarokküjniiiii!!
Azonnal három pár – konszolidált – cipő rebben szét a szemközti ülés alól, Mézgáék legott le is heverednek.
A gyerek keresztben.
Majd elégedettségének hangot is ad.
Kibasz@tt hangosan.
– Lacika ne visíccsáámáá!
De.
Juszt is… Juszt(is) László…
(Ökölberándult arccal – mostmár őket nézem:
a gyerek fején zöld filcből Süsü sapka, alóla csak a takonycsík látszik ki. Ja?! Így én is ordítanék.)
– Lacikanemszabad! Nemkapolrántotthúst!
-Dee-eee-heee! Hüjevagy! Mamaad!
És visítás…
Kíváncsian nézem a többiek arcát: vajon más is szeretné-e Lacikát felrúgni műholdnak?
Legnagyobb meglepetésemre senkinek egy rosszalló pillantása sincs. Két nagymama-korú hölgy elnézően mosolyog az áldott gyermek felé, mások nemtörődnek…
Tehát a hiba az én készülékemben van.
Ez a megszokott?!
A nem-nevelés…?
Csendben felállok, átadom a helyem az egyik mosolygó nagymamának, és letakarodok a szerelvényről.


2018. júl. 08.
Vasárnap hajnal, épp, hogy csak pitymallik…
Néhány jobb sorsra érdemes embertársammal darvadozunk a metrópótlón. Csend van. Jól esik. Sör – és kínaibüfészag. Nem esik jól, de belefér. Ellenőrök még nem rajzottak ki. Béke. 
Valahogy minden újonnan érkező ráérez erre, lábujjhegyen osonnak az ülőhelyek felé, lenyugodnak.
Nem így Jancsi és Juliska, akik a Bulinegyed környékén belerondítanak az idillbe: Juliska a hátán felvonszolja a buszra alkoholnyelven ordibáló szerelmét. Nem ülnek le. A lány két karjával átölelve tartja Jancsit, aki mocskosul be van szórakozva. Most már mindenki éber. Figyelünk. 
A kiscsaj kifejezetten nem csúnya, leszámítva az arcába szórványosan applikált sasszegeket. Majd kinövi.
Nadeasrác?! Mint steinerkristóf lánykorában: kikericsszínű haj, forrónaci, piszkaláb, mackófölső a fejére húzva, bokazokni, tutyi…ezmijez..?! 
A lány, mint Xéna – félkézzel tartja, amíg a másikkal jelez.
Ám steinerkristóf málnakeverői nem bírták a kiképzést: összekuszálódtak, és kiscsávó egy szabályos hasast ugrott az első ülés alá.
Már nem alszunk. Némán drukkolunk a lánynak: MOST!!! AMÍG NEM KÉSŐ!!! SZÁLLJ LE, HAGYD OTT!!!
De nem. Összeszedi, leporolja, hazaviszi.
Már zöngölődünk: MIÉRT?! EZHÜJJE?
Ezúton üzenném a lánynak: ezzel a fiúval csak a baj lesz.
Ez majd eltartatja magát veled.
Ez egy nyomorult szöget nem fog otthon beverni neked.
Mást sem.
Hogy fogsz rá felnézni?
Megneveled?
Azt már késő!

2018. júl. 26.

Buszon, visszafelé.
Busz megáll, gyerek olvas:
– KÖ-ZSÉG-HÁ-ZA… Anyúúezmi?
– Gyááj, hát a KÖSSÉKHÁJZÁ!…
…Gyerek dekódol…sehogy nem stimmel…
De legalább Pestig csendben van…

2019. január 27.
Búra, bánatra, tüdőgyulladásra legjobb terápia a hólapátolás. 
Ezért elvergődtem 50 km-re, ahol ilyenkor a madár se jár ( busz se ), de normális ember semmiképp.
Kiástam a házat, az utcát, meglett a macska is, majd időben elindultam visszafelé, hátha aznap még jön valami Budapestre.
Jött!
A sofőr megütközve néz, de nem mer kérdezni.
Némi botorkálás után megülök a sötétben (egyetlen utasnak nem jár a pilács), fagyott lábak, becsípődött derék elrendezve.
Vigasztalom a lelkemet a látvánnyal; jutalomút az elmúlt hónapokért…
Csendben átdöcögünk az üres utcákon, nincs felszálló, embert sem látni.
…a második erdőszélig…
Hólepte, kietlen, sűrű, sötét, kutyase erdő szélén fékezünk.
Indokolatlan csapat álldogál…
Felszállnak?!
Hát ja.
Sokgyerekes család trappol felfelé, köhögve, szörcsögve, ordítva. 
Szocpolék…
Betegek. Mind.
Nade honnnan…? 
Miafrancot, itt, ilyenkor…?!
Neszenekedjutalomút…
A nagyja letáboroz hátul, az apraja felfedezni indul.
Visítozva rohangálnak az üres buszban.
Előveszem a telefonomat, hogy ne legyek részese a történteknek.
A nagyobbik gyereken hamar erőt vesz a takonykór: lógó orral hátrakullog a zannyához. 
Orrfújás, csokipapír, csámcsogás, majd békés szüttyögés. Egyeske leszedálva.
De a legkisebb ironman még nem járt le.
Hatalmas hasasokat ugrik az üres ülésekbe ( véletlenül sem esik mellé), 
egyszer s mindenkorra beterítve azokat A-tól DZS-ig az influenza minden ismert, – és még felfedezésre váró törzsével.
Rettenetesen és hangosan boldog, fittyet hányva a hátulról nem túl meggyőző “Ricsikeűjjémálee”-re.
Nyomkodom a telefonomat, miközben mantrázom az “idenegyere-megnepróbáld-rámsenézzél” kezdetű saját költeményt.
De.
Felfedezett.
(Egyszercsak röptében megáll, és rámbámul: jé, ezisittvan?!
Érzem, keresi a szavakat, nem könnyítem meg a dolgát, rá sem nézek, takaroggyá..).
– Milyen telefonod van?
– Nincs telefonom.
– Akkó mit nézöl?
– Naptár.
– Az mi?
– Felnőtteknek való.
– Megmutatod?
– Nem.
– Mijéér?
(Nabazmeg, ezt nem tudom lerázni…) 
– Mert most fontos dolgot nézek.
– Akkó odaülhetek?
– Nem!!!
– Mijééér?!
(A lincs gyenge szellője csap meg, én meg legszívesebben a kölköt… Gondolkozz…! Menekülj!!)
– Mert nagyon beteg vagyok!
– Mibajodvan?
(Nem tágít, a francessenmárbele. 
Influenza és rokonai az egész család részéről kipipálva…
Mi lehet a megfelelő hívószó…?)
– Écces vagyok!
-Az m…?
-Rhicshikeegyössziderökktön!!??

Hátulról izgatott szipákolás, sutyorgás, köhögés hallatszik, de összességében nyugalom van.
Elégedetten újraterpeszkedek, amikor meglátom a sofőr tágranyílt tekintetét a visszapillantóban.
– Az utat nézd, vaze, nem akarok egy árokban meghalni bokaficamban!
Nincs az a mentős, aki hozzámnyúlna…

2018. július 26.
Megint buszozok, nincs kedvem olvasni.
Egy találóskérdést küldök Nektek – eszperentéül 😳.
(Aki elsőként kitalálja, annak kölcsönadom egy napra)
Mi ez:
Rengeteg ember kedvenc szerkezete.
Hetvenesen cekker helyett ezt veszed.
Negyvenesen sem veted meg, de rettenetesen restelled.
Terhedet nehezen emeled: ebbe teszed.
Kerekeken megy.
Henteshetsz mehetsz vele, negyed tehenet tehetsz bele.
Meggyet szedhetsz (epret ne!), 
Le – s fel nehezen keveregsz e szerkezettel, de lehet. 
Embereknek esengsz, engedjenek beljebb, de restek. Fegyvered lesz:
Ezeket rendre levered vele.
Nem szeretnek.
Te sem ezeket.
De tehetetlenek, mert fegyvered kereke sebeket ejt: nem kekeckednek veled…
Ezt kedveled.
Ebed retteg, nem megy el mellette.
Ezzel fegyelmezheted.
Egy egyedet Neked…?

2019. febr. 04.
Amikor átruccansz a szomszédos kerületbe, eszedbejut Anyád útravalója: “bérlet, zsebkendő!”.
Tehát visszaszaladsz zsebkendőért – mégis csak február van. Jegy minek? Még összegyűrődik…
Visszafelé az alattomos eső bőrig áztat, ezért felszállsz a helyi villamosra. Csak négy megálló.
Elcsodálkozol, hogy milyen sokan vannak ilyenkor, – de beljebb üres, hát haladsz befelé.
Leülsz, és szolgálatba állítod a Zsebkendőt: akkurátusan törölgetsz, miközben érzed, hogy mindenki téged néz.
(Mit néznek? A frizurádat elmosta az eső, rendes ruha van rajtad, a szemüveget meg meg kell törölni…)
Ekkor érzékeled a BŰZT.
( Tejóég, mibe léptél?! Vagy feküdtél…?! )
Gyorsan visszateszed a maszatos szemüvegedet, és konstatálsz:
Tőled két lépésre, a négyes ülésben, szatyrai fedezékében békésen szalonnázik ő, – a Számkivetett…
Gyulladások-, pesti levegő- és cigaretta-tépázta tüdőd kegyelemért ordít; hát felugrasz, és visszamenekülsz a csorda kebelére.
Begyűjtöd a sálakba-gallérokba rejtett kaján pillantásokat, és te is befogod az orrodat a kabátod csücskével.
Csoportosan finnyogtok a hajléktalan felé, amikor felszállnak az ELLENŐRÖK.
( Ezeknek semmi sem szent?! Mostmilesz? Mégkétmegálló, gyalogoljonagobbihilda!)
– Menetjegyet, bérletet kérek!
– Öööö, ott van a faternál…
– Akkor kérje el tőle!
– Nem beszélünk, összevesztünk…
( Halk kuncorászás a sálak mögül, megint téged néznek, tutinekiksincsjegyük.)
Az ellenőr kiesni látszik a szerepéből, hát odainti hátvédnek a kollegáját. Ketten tornyosulnak, össze kell szedned magad.
– Reggel megkértem, hogy fürödjön meg, de elitta a szappant. Mondtam neki, hogy villamoson tilos szalonnát enni, erre aszonta, hogy ha nem tetszik, akkor fel is út, le is út! Tessenek már rászólni, hogy legalább a jegyemet adja vissza!
Mennek intézkedni…
Sálak alól hangos vihánc.
Gyorsan leszállsz.

2019. április 26.
Metró, Árpád híd.
17:04 óra.
32,2°C, áprilisi nyár.
Mocskos fáradt vagy.
Mocskos is és fáradt is.
(A reggeled fejgörccsel kezdődött: bevettél egy Algopyrint, azt lekísérted egy kávéval by Ilike, folytattad egy Algoflex ultrával, meg még egy kávéval.
Mosolyogtál egész nap, de vert a víz.
Még mindig ver…)
Leülsz.
Azonnal bekapcsolják alattad az ülésfűtést, heveny DNS-tranzakció indul.
Lecarod.
Nyugatiig nyugtod van, aztán nem.
Harsány holland csapat érkezik, nem szomjasak.
Pirosruhás schwein huppan melléd, fél segge csak a combodon fér el.
Dzsörzéruha+sör+klimax=rohadtul izzad.
Ökölbeszorult arccal bámulsz rá: rádseránt.
Dögöjjönmegheineken!
Újabb DNS-mintára teszel szert.
Nyüssssz!
Vadul kutatsz valami enyhet adó után a táskádban:
Sárgacsekk… Díjbeszedő, 59.650 ft-ért.
Legyezed magatokat, frau Zeug élvezi!
(Deákon biztosan leszállnak.)
Dehogy szállnak.
Hovajapicsábamennekezek?!
Már ellegyeztél 35.123 ft-ot, a csekked cafatokban.
Postán pironkodhatsz.
Végállomás.
Nem értik.
Kérdezne…
Mámégmitnem?!
Kitéped magad a bálna alól, vizes gatyában menekülsz.
Rohaggyonmegheineken!









Mese, ami nem az

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy, sűrű kerek erdő.
( Volt több is, de most erről az egyről essék szó.)
Sok és sokféle lakója volt ennek az erdőnek: jók, rosszak, szépek, csúnyák, jóravalóak és gonoszak.
Mint minden rendes kerekerdőben, éltek itt angyalok is; helyesek, pufókok, aranyosak, bukottak, meg másmilyenek is.
Hanem volt egy közöttük, aki igencsak kilógott a sorból. Szép is volt, meg okos is.
Ráadásul egy ormótlan lantot cipelt magával, ami majdnem akkora volt, mint ő maga. Hogy mi végre, azt senki nem mondta meg neki, csak azt tudta, hogy cipelnie kell.
Hát cipelte.
A többiek nem tudták őt hová tenni, így aztán – ahogyan az minden kerekerdőben szokás – kiközösítették.
Egyedül barangolt a rengetegben, és leghőbb vágya az volt, hogy ő is tehesse a dolgát, mint minden rendes angyal: segíteni másoknak, vagy gyönyörű hangjával megnyugtatni a lelkeket…
De nem volt gyönyörű hangja.
Sőt, egyáltalán nem tudott énekelni.
A böhöm lantján is csak egyetlen dalt tanult meg játszani (Máté Péter Most élsz című dalát), de soha, senki nem engedte neki eljátszani. Inkább kinevették.
Pedig játszania kellett.
Ahogyan a farkasnak üvölthetnékje van holdtöltekor,- a fülemülének üdvözölnie kell a tavaszt, – a varjaknak károgniuk kell minden őszi estén – neki a hülye lantján kellett játszania. Ezt kapta Teremtőjétől.
Voltak, akik csak a szépségét akarták kihasználni: felöltöztették drága ruhákba, ékszereket aggattak rá, és azt hazudták, hogy MAJD játszhat a lantján. De hiába várta a MAJD eljövetelét, – a ruháktól is viszketett a bőre, – hát elmenekült. A lantját rendre utánahajították.
Volt, aki a szárnyai miatt madárnak nézte, kalitkába zárta, a hangszerét eldugta.
Vagy egyszerűen csak ízletes szárnyasnak nézték, és vadásztak rá: ezeket az irdatlan hangszerével verte vissza.
Egyszerre volt keresztje és pajzsa is a lant.
Egy öreg fa odújában rendezkedett be, ide menekült üldözői elől, itt nyomta el az álom is, miközben a sebeit számolgatta.
Aztán egy szép napon elindult valami ajtónak valót keresni a közeli tisztásra, mert fázott éjszakánként. Ahogy keresgélt a fák aljában, érezte, hogy nézik.
Gyorsan megfordult, és egy hatalmas oroszlánnal találta szemben magát…
Ijedtében az összes rugó kiszaladt a lábaiból, próbált jobbra -, majd balra elfutni, de csak zavarodottan téblábolt. Feladta a menekülést. Lantját pajzsként maga elé tartva, – megadta magát a sorsának…
– Az oroszlán felvont szemöldökkel figyelte a kis vakarcs kínját;
Látott is, evett is már hasonlót, de azoknak nem volt ilyen izéjük…
Dehogy akarta ő bántani ezt a kis miafenét, – sokkal nagyobb volt a gondja: rettenetesen sajgott a törött lába. Este megint verekedni volt… Jó ügyért… Győzött, de nem ment könnyen…
(- Az oroszlán erősebb, és nagyobb volt a többieknél, de ő az erejét jó célra használta; amíg mások a gyengékre vadásztak, vagy egymással kűzdöttek a hatalomért, addig ő az elesetteken segített. Megverekedett a hiénákkal, farkascsordákat üldözött el áldozataik mellől.
Kiközösítve, egyedül harcolt.)

Nézte az ijedt, meztelen valamit a tisztás közepén, – és megszánta.
– Nem fázik a segged?-
Az angyalka bambán nézett a nevető sárga szemekbe:
– De, nagyon…-
– Gyere, mássz fel a hátamra, hazaviszlek!-

Óvatos léptekkel odabotorkált az oroszlánhoz, és rábámult. Sosem látott még közelről ekkora fenevadat, többnyire csak futott előlük. Óvatosan kinyújtotta a kezét, és megsimogatta a sörényét.
Sosem érzett még ilyet. Félt is, meg kíváncsi is volt.
Körbejárta, hüledezve tapogatta.
Így vette észre, hogy az oroszlán lába törött…
– Egyszeriben a vére meglódult az ereiben: tudta, miért jött a tisztásra, tudta, miért ma. Végre angyal lehet ő is!
Mielőtt felmászott az oroszlán hátára, megkérdezte:
– Hozhatom a lantomat is? –
– Hozzad. A tiéd…
Folyt. köv.


II. rész

Felcihelődött hát, és megszeppenve szorongatta a koloncát.
Mire odaértek az odvas fához, egészen felmelegedett.
A feneke sem fázott már.
Otthon aztán bekötözte az oroszlán lábát, – amaz pedig megígérte, hogy hoz neki ajtót az odújára.
Sokáig beszélgettek, és jókat nevettek.
Úgy is aludtak el a fa tövében: a pucérseggű a fenevad hátán.
Ó, milyen jó is volt az arcát belefúrni a sűrű sörénybe!
Mintha egész életében erre várt volna.
Hallgatta a vad horkolást, és – hosszú idő óta először – biztonságban érezte magát (ezt a hangot tuti hallják héthatárban, senki nem fog ólálkodni…)
Ja, és a segge sem fázott…

Jött is az oroszlán legközelebb – ajtóstul.
Maradt is, nevettek is.
Az angyalka meghallgatta, bekötözte, simogatta, becézgette.
(Ahogyan azt az angyaloknak illik.)
El is feledkezett a maga bújáról-bajáról. Nem panaszkodott.

Egyre sűrűbben jött az oroszlán, örült is neki.
Arra gondolt, hogy milyen nagyszerű lenne bebarangolni a kerekerdőt együtt, csinálni jó sok bolondságot.
(És végre talán játszhatna valakinek a hülye lantján is…)
Valahányszor szóbahozta; az oroszlán játékosan felhúzta az ínyét, megmutatva rettenetes fogait, – és ez elég is volt, hogy beléfagyjon a car. Belefúrta arcát a nagy sörénybe, és hallgatott.
De a lant az csak ott volt.
Azt sem letenni, sem eldobni nem lehet…

Az Ünnepek közeledtével nőtt az angyalka kínja is.
Muszáj a lantján játszani…
Hát meg-megpendítette.
Az oroszlán vicsorgott.

Aztán A Nagy Ünnepen nem tehetett mást:
A húrok közé csapott, beleadta minden búját-bánatát, örömét.
Se hallott, se látott, énekelt is, pedigsosetudott.
Az oroszlán dehogy akarta ezt hallgatni, ő csak panaszkodni járt az angyalhoz!
Hatalmas ugrással eltűnt a bozótban…

Folyt. köv. (?)


III. rész

Sokáig ült csendben az angyalka, – nem hitte el, hogy otthagyták… Aztán fogta a lantját, és jó messzire behajította a susnyásba, – amerre az oroszlánt látta eltűnni.

Ült az odújában lapos képpel, szárnyaszegetten. Vacogott. Lant híján azzal vigasztalta magát, hogy történeteket talált ki, – meséket, amelyek az oroszlánnal közös kalandjaikról szóltak. Emlékeket gyártott saját magának. Szüntelenül az erdő felé fülelt, hátha meghallja a jól ismert rekedt hangot, amint őt hívja… Néha, nagyon messziről fel-felrémlett egy fájdalmas üvöltés, ahogy mások vívták a mindennapos harcaikat, – de nem tudhatta, hogy kié. És a hívószó nem jött: ” Nem fázik a segged? ” …

IV. rész

Teltek-múltak a hetek, hónapok.
Kitavaszodott.

Egy tavaszi éjszakán hatalmas vihar kerekedett, az angyalka a vackában reszketett.
Odakint dörgött, villámlott, – megtelt a sötétség rémisztő zajokkal.
Már-már elszenderedett a kimerültségtől, amikor felkapta a fejét:
mintha egy reszelős hang foszlányait fújta volna a szél…
– …gged ..m fá..k..?
Felugrott, – nem mert hinni a fülének.
Óvatosan kilépett az odújából, és jó néhány percig nézte, amíg felfogta mit lát:
Az Oroszlán ott ült a fa alatt.
Összeverve, csapzottan, törött lábát maga alá húzva.
Szájában az elhajított lanttal…
…és egy tundrabugyogóval.

Az angyalka úgy megörült, hogy ijedtében rögtön főzött egy kelkáposztafőzeléket.
Fasírttal.

Nem faggatta az oroszlánt, – csendben kiszedegette a bolháit, amíg az aludt,
és könnyes szemmel cirógatta elveszettnek hitt lantját.
Új húrok kerültek rá…

Boldogan feszített az új bundabugyijában, arcát a bozontos sörénybe fúrva hallgatta a vad horkolást.

Oroszlánt még nem szerettek így…

……………………………………….