Már egyetlen szűz buszjegyem sincs, a kollekció darabjainak is csak az élén lenne némi hely a pecsételésnek, de a rákoskeresztúri buszjáratokon nincs kecmec: árgus pilóták nem engednek felszállni.
De jó a zisten, jót ád; új jegypénztárat nyitottak a parasztelosztóban. Öröm, bódottág, énidemostbemegyek.
Jó szokásom, hogy előre, fél évre bevásárolok 10 db buszjegyet, az úgy olcsóbb is, meg azért na.
Szép tiszta az új jegyiroda, kuncsaft sincs, nem kell sorbaállni, sorszámot se húzok. Az ajtóban Bisztonsági Laca nagyot köszön (amúgy észre sem vettem, takarta az ajtófélfa), kérdi mijáratban. Mondok jegyet vennék, tizet is! Mutat a pult felé, hogy ottan lesz, én jólnevelten újfent köszönök az Eladó Úrhölgyeknek (bár az egész iroda egylépésszer-kétlépéses, de lássák csak, hogy komoly szándékú vagyok).
A Hölgyek egyike bősz mobiltelefonálást bonyolít valamely családtagjával ( mert tegezi, és többször le is hülyézi), nincs ideje rám figyelni. A másik Eladó az orrát fújja, köhög, harákol, – ő sem tud visszaköszönni…
Báván vigyorgok néhány percig még, amikor a betegebbik végre megszólít takonytól gurgulázó hangon: dezzség!
Esmét előadom a farbát, hogy tunillik jegyet vennék, tizet is, és meglengetem a tízezresemet, jelezve az ügy komolyságát…
Hibáztam.
Taknyos Hölgy felhördül: dekemb dninccs addnyi visszagyjáróbm!
Nem tágítok, de már nem vigyorgok, – szemöldököm a homlokom tetején ragad: kérdőn nézek a Telefonáló Hölgyre. Nem érdeklem. Taknyos konstatálja, hogy nem fogom feladni, így feláll, átvonszolja magát a kolleganője térfelére (másfél méterre), és kihúzva annak fiókját kivesz egy köteg ezrest, leteszi a pultra, majd a teásbutykosából hosszasan, fájó nyeldekléssel erőt önt magába ( a teát csak én gondolom bele). A meleg? folyadéktól egyéb kiválasztó funkciói is beindulnak, hát zsebkendőre kap.
Bő a termés, többször kell nekirugaszkodni.
Végre csillapodni látszik az orrfolyás, a végét elkenve, zsebreteszi a negyedik telített zsebkendőt is, majd az ezresekért nyúl…
Csak halványan villan át az agyamon a kézmosás eshetősége, de gyorsan el is hesegetem, mert azzal is csak a Kedves Ügyfél (én lennék) idejét húzná.
Fogja a pénzköteget, megnyalja az ujjait, és leszámol tíz darab ezrest, amivel visszavonszolja magát (újabb másfél méter) a helyére.
Nézem az ezreskupacot, és azon töröm a fejem, hogy lefújom az egészet. Nincs gusztusom a bacilusban gazdag pénzt kézbevenni.
De ha már eddig eljutottunk…
Meg ebből már csak hetet fog visszaadni, azt már minek nyálazná. Nyalni már csak hármat kell, amit elvesz belőle. A jegyet meg úgyis a gép számolja le, hozzá sem kell nyúlnia. Eképp vigasztalom magam, és ismét kiül arcomra a bizakodók elnéző mosolya…
Influenzia fogja, felemeli a pénzt, és megint elkezdi olvasni, hogyaszongya: egy, és két, és há’, és nyal, és négyésötéshat, mlnymmhét…
Nyhíí – szakad ki belőlem, amire Segítheteklaca odaugrik: mijabaj?!
– Shemmmih –
(Nembajnembajnembaj!!! Hadd nyaljon, ha nyalhatnékja van, leszarod, majd gyorsan elvásárolod, adja oda a jegyeket, és lelépsz!)
Könnybelábadt szemmel nézem, ahogy a masina kiköpködi a tíz darab jegyet. Nyúlnék a taknyosnyálas hétezerért, meg a bilétáimért, de nem adja.
Felveszi, és egyenként megolvassa a frissen nyomtatott buszjegyeket is, de mivel azok még újak-ropogósak: egyesével pöködi az ujjai között…
Mostanra a telefont is letette, és engem néz a Másik Eladó, – szája körül beszédes mosoly.
Meg kell kapaszkodnom a pultban, mert a rugó kiszökött a térgyemből. Keserves ábrázattal, két körmömmel kaparom össze a jussomat, és néma csendben levonulok a színről.
Hátamban érzem a brigantik elégedett tekintetét: nah, így kell ezt csinálni!
Just Me 