2022. Július 20.

Blaha Lujza tér. Árnyékban 37°C. Nincs árnyék. A lendülettel, ahogy leszállok az enyhet adó 5-ös buszról, – futok is be a Bótba. Éhes vagyok, mindent akarok. Bent már nem… Kapok tőlem egy jégkrémet, és elégedetten lesétálok a sokszor megénekelt Aluljáróba. Lent már nem sétálok. Iparkodok. Szemek. Szagok. Pocsolya (jé, esett?! ja, nem!). Lépcsőn fel. Szarszag. Néznek. Mitnéznek? Sarokig futok, bentáll a Busz. Figyelőállásban szopogatom a jégkrémemet, látja a sofőr is a szándékomat. Félmosoly. Olyan megértő. Balra kuka, alatta hajdan-volt csokifagyi(?) maradékában boldog legyek dugnak. Érzem, ahogyan Valami bizsergeti a lábamszárát, és kúszik a szoknyám alja felé. Sasszé jobbra. Ránézésreszatír vigyora tolakodik az aurámba. Beszél. Földönkívüliül. A jégkrémes pálcikámat óvón kapom a dekoltázsomhoz, jelezvén: nincs semmi eladó. Sasszé hátra. Ránézésreszatír elbúcsúzik : “… nállak”, és a Busz felé fordul. Meglátja a kínai-magyar koprodukcióban közepesen rondára sikerült Lányt, és felszáll. Én nem. Pálcikát iktatom, és a Sofőr kérdő tekintetére megrázom a fejem. Otthagy. A járda olvad a talpam alatt ( itt még kilopták belőle, amit ki kellett). A következő buszon leülök, van légkondi. Izgatottan várom az Utazást. Gyűlnek a Földönkívüliek. Hangos-szagos performanszukkal igyekekeznek a kívülállókat megismertetni kultúrájukkal.

A határ a Golgota térnél van.

(Innen már nincs izgalom, de ha kitalálod, hogy melyik járaton ültem: meghívhatsz egy jégkrémre.)

Ittam Édesanyám intő szavait, mielőtt többszáz testvéremmel együtt utunkra bocsájtott volna. Én figyeltem, míg a többiek viháncoltak, unalmukban ficánkoltak, vagy tekeregtek. Édesanyánk elmondta, hogy mindnyájunknak kiválaszt egy szép lakást, ahol nekünk kell majd okosan berendezkednünk, és felkészülnünk az önálló életre. Nem lesz könnyű, bármennyire is annak tűnik – egyedül lakni ezután. Először is egy nagyon pici, kényelmetlen garzont kapunk, amiben mozdulni sem fogunk tudni. Türelemmel és szorgalommal kell kivárnunk a hosszú időt, amikorra tágassá, kényelmessé válik. Felhívta a figyelmünket a buktatókra: lesznek olyanok, akiknek mindenük odalesz egy fagykár, vagy vihar során. Azoktól már most, előre elbúcsúzott, néhány könnyet ejtve. Akik pedig trehányak lesznek, vagy nem elég türelmesek, azok bizony idő előtt pofáraesnek…

Szép szavai hálával töltöttek el. E hála csilloghatott szemeimben, midőn egy gyönyörű szilvát választott nekem lakni, – útravalóul.

Remegő gyomorral vettem birtokba a lakást. Moccanni sem bírtam, de nem is mertem. Csendesen rágódtam a jövőmön, amikor jöttek az első hírek a testvéreimről. Bizony sokukat elvitt az első vihar. Volt, aki bentfagyott. Később azok, akik hamar akartak éretté válni, nagyon csúnyán pofára estek. Ők cefreként végezték.

Én ügyeltem a házam külső megjelenésére is, belül pedig szép tágasra, porhanyósra rágtam. Édesanyám szavait vigyázva, igyekeztem nem túl hivalkodóra alakítani a szilvámat, nehogy a Kétlábú Szörnyeteg szeme megakadjon rajta. Mert az a Vég. A Szörnyeteg ezeregy módját tudja a magunkfajta kukacok kínzásának: lassú tűzön péppé főzni, forró sütőben fahéjjal felmart testünket ropogósra sütni, vízbefojtani, vagy csípős löttyé erjeszteni, amit aztán jókedvűen döntöget lefele a torkán, vagy csak egyszerűen kettéharap rettentő fogaival.

Eljött az augusztus, megérett az idő a saját családalapításra. Fájó szívvel csomagoltam, amikor egy napsütötte délutánon furcsa hangokat hozott a szél. Talán vihar lesz, megmozdult a fa. Aztán a feje tetejére állt minden. Kétségbeesve kapaszkodtam, de a mozgás nem szűnt. Hányingerem lett a félelemtől, de egyszer s mindenkorra eltökéltem, hogy a végsőkig küzdeni fogok az életemért.

Egyszerre a falak szétnyíltak, és soha nem látott fényesség terült szét az otthonomban. Vakon hadonásztam jobbra-balra, hátha elriasztom a betolakodót…

A Kétlábú Szörnyeteg volt az. Kétségbeesetten ordítoztam, átkokat szórtam rá, fenyegetően tekeregtem felé. A dühtől hatalmasnak és erősnek éreztem magam, kukacnyelven szidtam, fogaimat csattogtatva vicsorogtam felé.

És győztem! A Szörnyeteg megadta magát, visszazárta a falakat, és egy utolsó földrengést követően megérkeztem egy csendes, rothadó mennyországba…

• 

Én fekve. Fogmosás után, időben elkezdem. Csakhogy sokszor hiába minden praktika, ha az álommanó szabadnapos. Vegyünk egy átlagos estét, amikor egyedül terülök, a kutya sem horkol, sőt, azt sem tudom, hol tért nyugovóra. Szóval fekszem, és elszántan aludni akarok: most kéne, amíg nem zsibbad a kezem. De, már kezdi. Vagy nem? Jé, nem! Juhhé, akkor mindjárt jön az álom. Oké, de akkor ne gondolkozz! Nem gondol… Miben is volt ez a mondat? Valami filmben? Nem mindegy? Úgyis mindent elfelejtesz. Nem is, mert a Julia Robertset meg azt az ősz hajú nyálgépet mindig megismerem. Hogy is hívják? Na ugye! Naaaa, Ricsárdgír! Az is hogy megöregedett. Mindenki megöregszik. Én is. Végrendeletet kéne írni. Ja. Hülye. Nem is vagyok hülye. De, de most aludjunk. Számoljunk bárányt. Egy, kettő, három, ez tök unalmas, meg hogy, amikor mindig cirkulálnak. Akkor a sarkokat. De azt minek, amikor csak négy van, meg úgyse látom. Szemüveg? Azzal se. Fönt is van sarok. Az is négy. Csoki. Kimegyek csokiért. Ahhoz fel kell kelni. Fel fog ébredni a kutya, aztán nem tudok tőle aludni. Hol a kutya? Megfordulok, megnézem. Olyan cuki, ahogy hátranyújtott lábbal alszik. A tappancsai, jajj! Imádom. Mindjárt megdögönyözöm. Aludjál már, mindjárt csörög az óra! Hány óra? Nem fogom kialudni magam. Hol a telefonom? Nem látok. Villanyt kéne kapcsolni. Nincs kedvem. Aluggyámáá! Visszafordulok. Jó ez a matrac. A gödröcskéibe pont jól beleillik a térdem. Aloe verás. Vera. Kit is ismerek, aki Vera? Ja! A Veca. De rég láttam. Mi lehet vele? Holnap írok neki. Fel kéne írni, mert elfelejtem, hogy írjak. Nem látok. Aluggyá. Ketyeg az óra. Nem is ketyeg. Egy hete nem húztam fel. Pedig szeretem a hangját. Fel kellene mászni, felhúzni. Felébred a kutya. Naés, holnap alhat. Aluggyámááá. Mingyá. Bezzeg, ha Ő most itt horkolna, akkor arra lehetne fogni. Mindig az alszik el előbb, aki horkol. De engem nem is zavar. Lehet, hogy pont az hiányzik? Melegem van. Ja, nincs. Nyitva az ablak? Aha, nyitva. Akkor fázom. Betakarózom. Így tényleg melegem van… Öltözzek? Vetkőzzek? Nem is olyan régen ilyenkor kezdtünk készülődni a buliba. Buli. Chöhh. Este már az utcára sem megyek ki. Kocsmába sem járok. Pedig néha jólesne lealjasodni. Whehhe… El kéne adni azt a sok ruhát. Mindjárt lenne két üres szekrény. A szekrényt meg lefesteném. Mondjuk zöldre. De milyen zöldre? Jaj, most láttam egy szép színt. Hol is? Fel kellene írni mindent. Elfelejtettem. Öregszünk. Végrendelet. Megfordulok…

“Okosvagyszépvagy, okosvagyszépvagy…” mantrázta tükörképének. Kezében megállt a 24karátos hajkefe, ahogy elrévedt az elmúlt egy év történései felett. Kemény menet volt: a gyomorforgató alkudozások, miközben titkolózni kellett, az állandó hányinger, mialatt boldog mosolyt kellett színlelni, a megvető pillantások sortüze, – de már a finisben van, mert nem csak szép, de okos is. A hírnévért meg kell dolgozni, és ő keményen dolgozott: eltűrte a nárcisztikus majmot is, meg a többi idiótát, csak a neve ne merüljön feledésbe. Nem merült, sőt!

” Megmutattad nekik! Több az irigyed, mint a barátod!” – kacsintott a tükörbe. Keze kéjesen siklott egyik hálóingről a másikra, – mindegyik kínai hernyóselyemből készült, 26.9 karátos aranyszállal hímezve, egyedi megrendelésre. Minden napra más mintájú: a gázrózsás, a gázcsapos, a gázórás, a gázkulcsos, a gázszámlás, a gázpalackos és a gázgyűrűs. A gyűrűs majd a nászéjszakára. A számlás? Hmmm…azt megtartja a végelszámolásra. Amikor kimondják a válást, és a nevén lesznek a kialkudott alapítványok. A TV-csatornák. Ja, és az új haciendát is akarja. Mégiscsak megdolgozott érte! Kicsit sajnálta, hogy nem sikerült a First Lady státuszt kikönyökölnie, de még ki tudja, mit hoz a jövő.

Ő lesz a Second Lady. Az sem rossz.

Belebújt a gázrózsa-mintásba, lehúzta az üveg alján lötyögő maradék Moet et Chandon-t (“Ezdeszar”), és lekapcsolta a villanyt.

Sötétben tipegett az ágy felé, Brad Pittet vizionálva a fújtató takaróhalom alá.

A hosszú csend után először csak a sejtés érkezik: jönnöd kell…

Aztán váratlanul betoppansz, nem hagyva időt a felismerésre. Meglepsz. Talán szórakoztat az ideges kapkodásom. Talán nem szereted a megszokást…

Álmodtam veled. Érezni véltem, ahogy átsuhansz a szobán, lágyan megérintve az arcomat. Kezdődik, gondoltam, és reggel lázas keresésbe kezdtem. Lábujjhegyen lopakodva, álmosan fürkészek: hol lehetsz? Hiszen éjjel itt voltál! Vártalak is.

Még nem tudom, mit mondok, ha végre a szemedbe nézhetek. Mindig elakad a szavam, ha meglátlak. Hiába várlak, váratlanul lepsz meg…

Azt hiszem, most is csak lefújlak poloskaírtóval, és lehúzlak a wc-n…

Magamnak…

Neked – és tulajdonképpen MINDENKINEK, aki gyerek. Mert hiszen azok vagyunk – és akarunk maradni az idők végeztéig. A gyermekkor hamar elröppen, és sokáig nem is hiányzik, hiszen alig vártuk, hogy Felnőttek legyünk egyszer…

Sokáig hittem, hogy jó felnőttnek lenni, hogy a legjobb dolog azt csinálni, amit akarok, – aztán eljött az idei év… 2020…

Amikor otthon ülve aggódunk a szüleinkért, és nem ők miértünk. Nem bújhatunk Anyu kötényébe, és ő nem simogathatja a buksinkat vigasztalóul. Mert felnőttünk. Mert felelősek vagyunk. Vagy mert már nincs is kiért…

2020. Gyermeknap… Útközben egyszem, ici-pici Anyukámhoz eszembe jutnak azok a régi, május végi vasárnapok, amikor a reggeli kakó-vajaskalács után szépen felöltöztettek bennünket az ünneplő ruhánkba: szandál fehér, térdig érő pamutzoknival ( ha a zokniban tartott is még a gumi, akkor is lecsúszott, és délutánra már senki nem rángatta a helyére, mert minek), amihez kislányoknak kantáros rakottszoknyácska, kisfiúknak kantáros hónaljgatyácska illett. Kivillamosoztunk a Margitszigetre, ahol csodás dolgok történtek: hurkapálcára rajzszegezett színes papírforgóval rohangálhattunk, ebédre bugyirózsaszín vattacukorral kenhettük össze az ünneplő ruhánkat, visítozhattunk a szökőkútból kifröccsenő víz alatt, messziről kiabálhattuk a megkövesedett költőbácsik neveit, táthattuk a ragacsos szánkat a gyönyörű virágos kertben, új pajtásokat szerezhettünk, akiknél volt piros pöttyös labda, vagy tollasoztunk velük, amíg a szüleink összebarátkoztak az ő szüleikkel. Este egyikőnknek sem kellett hosszú mesét olvasni…

Ma Anyukám a kapuban várt, pedig az állandó fájdalomtól alig tud járni. Valami huncut mosolyt véltem felfedezni az arcán, – de nem mehettem közelebb, puszi sincs. Leraktam a csomagomat, addig ő előretipegett a konyhába… Mosolyogva nézte, ahogy bekukkantok a letakart vájlingba: fánkot sütött! Hajnalban kelt, hogy mire megérkezem, készen legyen. Megszórta porcukorral, és a baracklekvár is az asztalon várt.

Gyerek akarok lenni még nagyon sokáig. Gondtalan. Akinek felhúzzák a macskazokniját. Akinek forgót vesznek, és fánkot sütnek. Akinek van, aki még fánkot süt…

A fotón Erdélyi Gábor úr és Bátyja mosolyognak abból az időből, amikor még jó volt gyereknek lenni (természetesen macskazokniban és kantáros hónaljgatyókában). Hálás köszönet érte.❤

Este van, este van,

Ki-ki karanténban,

Nagymama tévézik kint, a nappalinkban.

Nem is lenne ez baj, ha nem ordítana:

Isaurát nézi, nagyot hall a Mama.

– Eredj fiam, Sára, vedd fel a szkafandert,

Hakítsd le a tévét ötszáz decibellel! –

Megyen a lány legott, arcmaszkban, kesztyűben,

Kinyitja az ajtót, áll a kereszttűzben.

Isaurát nyúzzák, Mama alszik békén,

Nagy erőkkel horkol, mint egy szeles kémény.

Bátorodik Sára, oson a tévéhez:

Kikapcsolja gyorsan, vágyik a békére.

Felsóhajt a Család, alhatunk már végre,

De a nagy csöndbe beledörren néne:

– Nem hallom a filmet, nekapcsojjadmánle!-

Este van, este van,

Rohadt késő este,

“Szeretjük a Mamát”, mantrázzuk csak egyre.

Ülünk a setétben, arcunkon könny pereg,

Talán majd a nyáron aludhatunk egyet.

-Hozzad lyányom, Sára, a kémia könyvedet,

Feltalálok, majd én, a vírusra gyógy -szeret!-

Az Univerzum mindig jelez: tedd – ne tedd. Ha nem tudod hogyan, hát figyelj!

Március 20. péntek.

Muszáj (értsd: muszály) kimennem a temetőbe, ki tudja mi lesz holnap…

Friss a seb, nehéz feldolgozni, tenni, menni kell. Megnézni, mennyi koszorú maradt, szalagokat összeszedni, virágokat elrendezni, búcsúzkodni…

Egyetlen, ici-pici anyukám maradt, akiért én vagyok felelős egyedül, vigyáznom kell magamra is.

Illendőségből feketébe öltözöm

(be kell mennem a temetőirodába is), felelősségből kesztyűt, sapkát veszek, és maszkot.

Szatyorban túlélő-készlet: másfél liter víz, kézfertőtlenítő, kardigán, ásó, kapa, nagyharang.

Kint 20°C, napsütés, rigófütty.

A maszk sehogy sem pászol.

Csomót kell kötnöm a gumira. Nyomja a fülemet a sapka alatt.

Ha az orrom közepéig felhúzom, akkor a szemüvegem leszánkázik rajta.

Ha a szemüveg van alul, akkor meg bepárásodik.

Kikalkulálom azt a pontot az orrom hegyén, ami még megtartja mindkettőt egymástól kellő távolságra ( most az egyszer hálás vagyok a sorsnak, hogy egy mini síugrósáncot kaptam ), és elindulok.

Ha óvatosan fújom ki a levegőt, akkor csak kicsit párásodik.

Fog ez menni.

Ööö…izzad az arcom…

Nem baj, nem látszik.

Az utcán emberek. Sokan. Pólóban, papucsban. Maszk, kesztyű nélkül. Gyerekek labdáznak.

Hülyén ( értsd: hüjének) érzem magam.

A buszon kiválasztom azt a helyet, ahol nincs senki a hátam mögött.

Ősz hajú nő száll fel

( se maszk, se here, se zádé), és leül az ajtó melletti ülésre.

Köhécsel…

Majd egy rohadt nagyot tüsszent a tenyerébe!

Az ülésbe gyökeredzik a seggem.

…Elővesz egy műsoros zsebkendő-makettet, és kifújja az orrát (szintén a tenyerébe).

Jelez, kapaszkodik, leszáll…

Az 1-es villamos szinte üres.

Megkönnyebbülten

(és merő csatakosan az izzadtságtól) ugrok fel, – de ott is maradok, ahol landolok.

A Szappanellenes Liga erős magja csoportosan követi a szekta szellemiségét: “ne fürggyé, igyá’ “.

Jókedvükbe engem is belevonnának: “deszépmaszkodvan verjemaszádba!”, de én inkább lesompolygok a járműről.

Az aluljáró üres, egy lélek sincs ott.

Talán a Szentlélek szólhatott utánam borostás hangon, hogy ” ha beteg vagy, mi a k…anyádé’ nem maracc otthol?!”

Állom a sarat: nem kapom le a maszkot.

A temetőben minden koszorú megvan, szalagokat begyűjtöm, virágokat elrendezem, műanyag flakonnal vízért indulok.

A kutak csapjai leszerelve.

Csapraverem az ásványvizemet.

A kézfertőtlenítővel alaposan elkenem a koszt a kezemen, és visszahúzom a kesztyűt.

Újpest központ, metróállomás. Az egyetlen ember, akin maszk van, a jegyellenőr. Szívemben az összetartozás meleg érzésével kezelek egy jegyet (kicsit fáj csak), és elindulok lefelé a lépcsőn.

Középtájt járva meglátom, hogy bent áll a metró, alig vannak rajta.

Szaporázni kezdek.

A sietségtől kizökken a viszonylagos rend az arcomon: a szemüvegem csúszni kezd az izzadságon…

Hatalmas önuralommal nem kapok oda, megvárom, amíg a mellkasomra ér, ott nyakon csípem, miközben robogok tovább. A lépcső azonnal ködbeborul…

A másodperc töredéke alatt, és mínusz négy dioptriával kevesebbel – kell eldöntenem, hogy a sárga csík mit jelent: van még lépcső, vagy elfogyott…

Úgy döntök, hogy nincs.

De van.

Kettő.

Nagyon gyorsan megjárom mindkettőt:

Térddel a sapkámon landolok

( vajon mikor előzött meg?!),

arccal pedig egy kóbor szendvicsen.

Metróból vastaps hallatszik.

Nem merek felnézni, felkelni meg pláne.

Két galamb áll megrökönyödve, és néz rondán.

Megzavartam az ebédjüket.

A metró elindul,

tápászkodom.

A hajamban fonnyadt saláta, a maszkomra – mint egy szépségflastrom-

szalámi tapadva.

Paprikás.

Visszaadom a galamboknak, és elnézést kérek tőlük.

Elnézik.

A következő metró érkeztéig rendezem soraimat, további szemtanú nincs, a szendvicsből hálisten kispórolták a vajat, sapkámat leporolom, szemüveget visszaügyeskedem a fejemre.

Megúsztam.

Megúsztam…?

• Hazaérve az ajtón kívül levetkőztem, és mindent kint is hagytam. Zuhanyozás közben összeszámoltam a jeleket, amit az Univerzum küldött:
• Mostantól sehová!
• UGYANEZ VELED IS MEGTÖRTÉNHET, MARADJ OTTHON!!

CSÜTÖRTÖK, KORA DÉLUTÁN
Gondoltam hazafelé belibbenek a bótba egy kis vitaminért.
(Furcsa volt, hogy nincs kikötve egyetlen taliga sem, de biztosan felújítják őket…)
Belibbentem.
Bent az összes pénztár üzemben, emberek megrakott taligákkal sorakoznak…
Mi a…?!
Fizetésnap volt?
Előrehozták a Húsvétot?
Megint világvége lesz…?
A sorban előttem vizilópapa vonszolja a megrakott kocsit, előtte egy nősténybálna ugyanakkora pakkal: a felesége. Három fókakölök szlalomozik a sorok között, újabb csomagokat hoznak, és dobják a hegynyi kaja tetejére.
Babazsúr lesz?
Vagy esküvő, amire meghívták az egész kerületet…?
Állok a hülye narancsommal, meg a gyömbéremmel, és úgy érzem, valamiről lemaradtam.
Aztán leesik!
Vizilópapa telefonál: ” Misikém, mink kivettük a suliból a gyerekeket, merottan a legjobban elkapni… Nem, mink is szabin vagyunk, most mindent megveszünk…”
Hát ezek karanténba mennek!
(Ottan aztán halálra etetik a kölköket.)
Szánakozó tekintetekkel a hátamban kisunnyogtam a hülye narancsaimmal, és arra gondoltam, hogy ez nem más, mint egy nemzetközi ünnep.
Ahogyan a Valentin nap a virágárusok ünnepe, ez most a multiké…
Hogy mi/ki az a hiteles forrás, amelyik ennyi embert megmozgat, és megmarhít…?!
A jelek szerint mindmeghalunk, csak lesz, aki jóllakottan…