2022. Július 20.
Blaha Lujza tér. Árnyékban 37°C. Nincs árnyék. A lendülettel, ahogy leszállok az enyhet adó 5-ös buszról, – futok is be a Bótba. Éhes vagyok, mindent akarok. Bent már nem… Kapok tőlem egy jégkrémet, és elégedetten lesétálok a sokszor megénekelt Aluljáróba. Lent már nem sétálok. Iparkodok. Szemek. Szagok. Pocsolya (jé, esett?! ja, nem!). Lépcsőn fel. Szarszag. Néznek. Mitnéznek? Sarokig futok, bentáll a Busz. Figyelőállásban szopogatom a jégkrémemet, látja a sofőr is a szándékomat. Félmosoly. Olyan megértő. Balra kuka, alatta hajdan-volt csokifagyi(?) maradékában boldog legyek dugnak. Érzem, ahogyan Valami bizsergeti a lábamszárát, és kúszik a szoknyám alja felé. Sasszé jobbra. Ránézésreszatír vigyora tolakodik az aurámba. Beszél. Földönkívüliül. A jégkrémes pálcikámat óvón kapom a dekoltázsomhoz, jelezvén: nincs semmi eladó. Sasszé hátra. Ránézésreszatír elbúcsúzik : “… nállak”, és a Busz felé fordul. Meglátja a kínai-magyar koprodukcióban közepesen rondára sikerült Lányt, és felszáll. Én nem. Pálcikát iktatom, és a Sofőr kérdő tekintetére megrázom a fejem. Otthagy. A járda olvad a talpam alatt ( itt még kilopták belőle, amit ki kellett). A következő buszon leülök, van légkondi. Izgatottan várom az Utazást. Gyűlnek a Földönkívüliek. Hangos-szagos performanszukkal igyekekeznek a kívülállókat megismertetni kultúrájukkal.
A határ a Golgota térnél van.
(Innen már nincs izgalom, de ha kitalálod, hogy melyik járaton ültem: meghívhatsz egy jégkrémre.)
Just Me 