Egy szerelem vége

Újra. Pedig azt hittem, már soha többet nem tévedek. Azt hittem, hogy annyi keserű csalódás után megtanultam értő szemmel választani, olvasni a sorok között, figyelni a jelekre. De úgy látszik, én már csak ilyen maradok: meggondolatlan, csak az érzelmeimre hallgatva… Ez a szerelem is szépen kezdődött; amikor csak lehetett, együtt voltunk. Nagy egyetértésben, boldogságban töltöttük az időt. Amit én akartam, azt csinálta ő is, amit ő csinált, azt szerettem én is. Együttlétjeink mindig hatalmas elégedettséggel végződtek. Tiszta szerelem volt. Maximálisan kielégített. Nagy felfedezéseket tettünk együtt, minden zugot bejártunk. Büszke voltam rá. Dicsekedtem vele… – Aztán egy szép napon rámmorrant… Nem tulajdonítottam neki semmi jelentőséget, gondoltam, rossz napja van. Következő alkalommal megint megmorgott, de továbbra is rendben tette a dolgát. Mígnem eljött a nap, amikor egyre hangosabban, egyre többet morgolódott… Zavart ez az új stílus, próbáltam javítani az állapoton. Mindhiába. Együttlétjeink felszínesek lettek, örömtelenek, egyszersmind hangosak. Már nem vágytam rá. Nem kerestem a társaságát, inkább a kiutat ebből a kapcsolatból. Végül összecsomagoltam, és kitettem a szűrét. Azzal vigasztalom magam, hogy ő kezdte, ő akarta így, én megpróbáltam mindent, hogy helyrehozzam. Megmarad szép emléknek. ZANUSSI, őszintén szerettelek! Megint kereshetek egy új porszívót…