Mese, ami nem az

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy, sűrű kerek erdő.
( Volt több is, de most erről az egyről essék szó.)
Sok és sokféle lakója volt ennek az erdőnek: jók, rosszak, szépek, csúnyák, jóravalóak és gonoszak.
Mint minden rendes kerekerdőben, éltek itt angyalok is; helyesek, pufókok, aranyosak, bukottak, meg másmilyenek is.
Hanem volt egy közöttük, aki igencsak kilógott a sorból. Szép is volt, meg okos is.
Ráadásul egy ormótlan lantot cipelt magával, ami majdnem akkora volt, mint ő maga. Hogy mi végre, azt senki nem mondta meg neki, csak azt tudta, hogy cipelnie kell.
Hát cipelte.
A többiek nem tudták őt hová tenni, így aztán – ahogyan az minden kerekerdőben szokás – kiközösítették.
Egyedül barangolt a rengetegben, és leghőbb vágya az volt, hogy ő is tehesse a dolgát, mint minden rendes angyal: segíteni másoknak, vagy gyönyörű hangjával megnyugtatni a lelkeket…
De nem volt gyönyörű hangja.
Sőt, egyáltalán nem tudott énekelni.
A böhöm lantján is csak egyetlen dalt tanult meg játszani (Máté Péter Most élsz című dalát), de soha, senki nem engedte neki eljátszani. Inkább kinevették.
Pedig játszania kellett.
Ahogyan a farkasnak üvölthetnékje van holdtöltekor,- a fülemülének üdvözölnie kell a tavaszt, – a varjaknak károgniuk kell minden őszi estén – neki a hülye lantján kellett játszania. Ezt kapta Teremtőjétől.
Voltak, akik csak a szépségét akarták kihasználni: felöltöztették drága ruhákba, ékszereket aggattak rá, és azt hazudták, hogy MAJD játszhat a lantján. De hiába várta a MAJD eljövetelét, – a ruháktól is viszketett a bőre, – hát elmenekült. A lantját rendre utánahajították.
Volt, aki a szárnyai miatt madárnak nézte, kalitkába zárta, a hangszerét eldugta.
Vagy egyszerűen csak ízletes szárnyasnak nézték, és vadásztak rá: ezeket az irdatlan hangszerével verte vissza.
Egyszerre volt keresztje és pajzsa is a lant.
Egy öreg fa odújában rendezkedett be, ide menekült üldözői elől, itt nyomta el az álom is, miközben a sebeit számolgatta.
Aztán egy szép napon elindult valami ajtónak valót keresni a közeli tisztásra, mert fázott éjszakánként. Ahogy keresgélt a fák aljában, érezte, hogy nézik.
Gyorsan megfordult, és egy hatalmas oroszlánnal találta szemben magát…
Ijedtében az összes rugó kiszaladt a lábaiból, próbált jobbra -, majd balra elfutni, de csak zavarodottan téblábolt. Feladta a menekülést. Lantját pajzsként maga elé tartva, – megadta magát a sorsának…
– Az oroszlán felvont szemöldökkel figyelte a kis vakarcs kínját;
Látott is, evett is már hasonlót, de azoknak nem volt ilyen izéjük…
Dehogy akarta ő bántani ezt a kis miafenét, – sokkal nagyobb volt a gondja: rettenetesen sajgott a törött lába. Este megint verekedni volt… Jó ügyért… Győzött, de nem ment könnyen…
(- Az oroszlán erősebb, és nagyobb volt a többieknél, de ő az erejét jó célra használta; amíg mások a gyengékre vadásztak, vagy egymással kűzdöttek a hatalomért, addig ő az elesetteken segített. Megverekedett a hiénákkal, farkascsordákat üldözött el áldozataik mellől.
Kiközösítve, egyedül harcolt.)

Nézte az ijedt, meztelen valamit a tisztás közepén, – és megszánta.
– Nem fázik a segged?-
Az angyalka bambán nézett a nevető sárga szemekbe:
– De, nagyon…-
– Gyere, mássz fel a hátamra, hazaviszlek!-
…
Óvatos léptekkel odabotorkált az oroszlánhoz, és rábámult. Sosem látott még közelről ekkora fenevadat, többnyire csak futott előlük. Óvatosan kinyújtotta a kezét, és megsimogatta a sörényét.
Sosem érzett még ilyet. Félt is, meg kíváncsi is volt.
Körbejárta, hüledezve tapogatta.
Így vette észre, hogy az oroszlán lába törött…
– Egyszeriben a vére meglódult az ereiben: tudta, miért jött a tisztásra, tudta, miért ma. Végre angyal lehet ő is!
Mielőtt felmászott az oroszlán hátára, megkérdezte:
– Hozhatom a lantomat is? –
– Hozzad. A tiéd…
Folyt. köv.

II. rész

Felcihelődött hát, és megszeppenve szorongatta a koloncát.
Mire odaértek az odvas fához, egészen felmelegedett.
A feneke sem fázott már.
Otthon aztán bekötözte az oroszlán lábát, – amaz pedig megígérte, hogy hoz neki ajtót az odújára.
Sokáig beszélgettek, és jókat nevettek.
Úgy is aludtak el a fa tövében: a pucérseggű a fenevad hátán.
Ó, milyen jó is volt az arcát belefúrni a sűrű sörénybe!
Mintha egész életében erre várt volna.
Hallgatta a vad horkolást, és – hosszú idő óta először – biztonságban érezte magát (ezt a hangot tuti hallják héthatárban, senki nem fog ólálkodni…)
Ja, és a segge sem fázott…
…
Jött is az oroszlán legközelebb – ajtóstul.
Maradt is, nevettek is.
Az angyalka meghallgatta, bekötözte, simogatta, becézgette.
(Ahogyan azt az angyaloknak illik.)
El is feledkezett a maga bújáról-bajáról. Nem panaszkodott.

Egyre sűrűbben jött az oroszlán, örült is neki.
Arra gondolt, hogy milyen nagyszerű lenne bebarangolni a kerekerdőt együtt, csinálni jó sok bolondságot.
(És végre talán játszhatna valakinek a hülye lantján is…)
Valahányszor szóbahozta; az oroszlán játékosan felhúzta az ínyét, megmutatva rettenetes fogait, – és ez elég is volt, hogy beléfagyjon a car. Belefúrta arcát a nagy sörénybe, és hallgatott.
De a lant az csak ott volt.
Azt sem letenni, sem eldobni nem lehet…

Az Ünnepek közeledtével nőtt az angyalka kínja is.
Muszáj a lantján játszani…
Hát meg-megpendítette.
Az oroszlán vicsorgott.

Aztán A Nagy Ünnepen nem tehetett mást:
A húrok közé csapott, beleadta minden búját-bánatát, örömét.
Se hallott, se látott, énekelt is, pedigsosetudott.
Az oroszlán dehogy akarta ezt hallgatni, ő csak panaszkodni járt az angyalhoz!
Hatalmas ugrással eltűnt a bozótban…

Folyt. köv. (?)

III. rész

Sokáig ült csendben az angyalka, – nem hitte el, hogy otthagyták… Aztán fogta a lantját, és jó messzire behajította a susnyásba, – amerre az oroszlánt látta eltűnni.

…

Ült az odújában lapos képpel, szárnyaszegetten. Vacogott. Lant híján azzal vigasztalta magát, hogy történeteket talált ki, – meséket, amelyek az oroszlánnal közös kalandjaikról szóltak. Emlékeket gyártott saját magának. Szüntelenül az erdő felé fülelt, hátha meghallja a jól ismert rekedt hangot, amint őt hívja… Néha, nagyon messziről fel-felrémlett egy fájdalmas üvöltés, ahogy mások vívták a mindennapos harcaikat, – de nem tudhatta, hogy kié. És a hívószó nem jött: ” Nem fázik a segged? ” …

IV. rész

Teltek-múltak a hetek, hónapok.
Kitavaszodott.
…
Egy tavaszi éjszakán hatalmas vihar kerekedett, az angyalka a vackában reszketett.
Odakint dörgött, villámlott, – megtelt a sötétség rémisztő zajokkal.
Már-már elszenderedett a kimerültségtől, amikor felkapta a fejét:
mintha egy reszelős hang foszlányait fújta volna a szél…
– …gged ..m fá..k..?
Felugrott, – nem mert hinni a fülének.
Óvatosan kilépett az odújából, és jó néhány percig nézte, amíg felfogta mit lát:
Az Oroszlán ott ült a fa alatt.
Összeverve, csapzottan, törött lábát maga alá húzva.
Szájában az elhajított lanttal…
…és egy tundrabugyogóval.

Az angyalka úgy megörült, hogy ijedtében rögtön főzött egy kelkáposztafőzeléket.
Fasírttal.

Nem faggatta az oroszlánt, – csendben kiszedegette a bolháit, amíg az aludt,
és könnyes szemmel cirógatta elveszettnek hitt lantját.
Új húrok kerültek rá…

Boldogan feszített az új bundabugyijában, arcát a bozontos sörénybe fúrva hallgatta a vad horkolást.

Oroszlánt még nem szerettek így…

……………………………………….